Látod ezt a párt a képen? Ugye legbelül erre vágysz te is?  Tudom. A feltétlen bizalomra,a az elfogadásra, erre a bensőséges állapotra, amiben elmosódnak a határok két ember között. Mégis, hiába vágyunk rá, sokan félünk szerelmesek lenni. Félünk megnyílni, beleengedni magunkat egy induló viszonyba, vállalva a sérülést, a visszautasítás kockázatát és furcsán hangzik, de sokszor amikor a szerelemtől félünk, attól is félünk, hogy átéljük azt, amire legbelül vágyunk. Mert épp ismeretlen, mert épp túl intim, mert akkor leomlanak a falak belül.

A biztonság és ezzel együtt a bizalom talán a legnehezebben megszerezhető állapot, ha nem jön alapból, zsigerből. Sokunknak azért probléma ez, mert nem hoztuk otthonról, és így nőttünk fel, gyerekkori nehézségek, fájdalmak, törések miatt, belenőttünk a bizalmatlanságba és a bizonytalanságba.

Mielőtt azt hinnéd, ez valami különös, beteg állapot, megnyugtatlak, nem az. Egy kis difi, amivel nagyon sokan küzdünk, legtöbben úgy, hogy nem tudunk róla. Mert nincs túl markáns, egyértelmű jele, ha valakinek gondja van a bizalommal, a belső biztonsággal. Ne úgy képzeld el, hogy akkor feltétlenül visszahúzódó vagy, nem tudsz kialakítani kapcsolatokat, nem tudsz kötődni. De. Csak máshogy, mint mások.

Lehet, hogy épp abszolút gyorsan ki tudsz alakítani kapcsolatokat, el tudod nyerni mások bizalmát. Csak épp kicsit többször vagy féltékeny, vagy nem úgy éled meg a szexualitást, ahogy igazán szeretnéd, vagy csak mindig ugyanaz a forgatókönyv: nem tudod, miért, de ha igazán érdekel valaki, ahogy szerelmet szagolsz, elkezdesz kihátrálni, megborulni, és még mielőtt elmélyülne az érzelem, te már le is lépsz, vagy úgy alakítod a viselkedéseddel, hogy a másik lépjen le. Aztán megállapítod, hogy a szerelem fáj, és tartani kezdesz a szerelemtől. Pedig még át sem élted igazán.

Nem  a meghódítást, a bekebelezést, az első romantikus éjszakát, hanem az intimitást, a beleengedést, a zuhanást, a közös aurában létezést.

Nem akarok szerelmes lenni= félek szerelmes lenni= nem merek szeretni és átélni, hogy szeretnek.

Mi történik, ha megengeded magadnak a szerelmet?

Mi történik, ha akkor is átéled, ha esetleg pontosan tudod előre, hogy vége lesz, és az biztosan fájni fog?

Fájt már? Akkor az érzést már ismered. És ha ismered, akkor nyilvánvalóan túl is tudtad már élni.  Padlóra kerültél, ok, de mindig van egy pont, amikor már az életösztön elkezd kirángatni a mélyből, amitől már nincs lejjebb, és ha elérted a végpontot, akkor egyszercsak úgyis elindulsz felfelé, és szépen kijössz belőle.

Tehát szerelmes voltál, vége lett, nagyon fájt, túlélted, és most megint ott állsz, hogy szerelmes lennél (csak nem akarsz, vagyis félsz tőle), ezek szerint akkor most épp megtapasztalod, hogy hiába gondoltad a szakítás után, hogy a fájdalom sose múlik el, és te már sosem lehetsz szerelmes, elmúlt a fájdalom és csak rajtad múlik épp, hogy szerelmes legyél.

FÁJT.ELMÚLT.ÚJÉLET. 

Az pedig, hogy esetleg NEM-et mondtak rád, az nem azt jelenti, hogy neked ennyi az értéked, hanem annyit jelent, hogy valamiért most nem passzoltatok. De ha kísértetiesen hasonlít ez arra, ami az előző meg az azt megelőző exedel történt, én végiggondolnám, hogy nem te alakítod-e úgy a dolgokat, hogy NEM-et mondjanak rád. Ez ugyanis nagyon gyakori.

Ismerem az érzést, amikor ott vagy, érzed, hogy kezd szerelemmé alakulni, és megszólal a vészcsengő, és elhangzik belül a STOP! Ha mindig hagyod, hogy ez elhangozzon belül, sosem fogod átélni azt, amit a képen látsz, bármennyire vágysz rá. Ha nincsenek komolyabb problémáid, akkor te magad is inaktiválni tudod a belső vészcsengődet.  Azzal, hogy tudatosítod a benned zajló folyamatokat, és megengeded magadnak, hogy megéld a szerelmet, nem másért, csak önmagáért. Hagyd, hogy átjárjon az érzés, hogy töltekezz belőle, és tudd bármi is lesz, meg tudod oldani, még ha vége is lesz, túl fogod élni. Na de ez a legrosszabb forgatókönyv. És azért arra is gondolj, hogy sok van még, és ettől csak jobbak.